2013 őszén a vb- selejtezősorozat vége felé Romániában  játszottunk és igen csúnya vereséget szenvedtünk. Kicsit később pár meccs erejéig Dárdai Pál, majd Bernd Storck vette át a csapatot. És egy új fejezet kezdődött. Hosszú, ínséges idők után a válogatott kijutott egy világversenyre, az Európa Bajnokságra. 

Hogy miért emlékidézéssel kezdem ezt a mostani szereplésünket elemző írást? Mert ez talán segít a reális helyzetértékelésben. 

2016-ban az akkori válogatott nem csak kijutott az EB-re, de ha már ott volt, megnyerte a csoportját, bejutott a 16 közé, Ausztria legyőzésével, egy bravúrdöntetlennel Portugália ellen. A csapatban főleg légiósok szerepeltek, olyanok, akiknek a futballszocializációja még a fociokrácia kezdete (2010) előtti időszakra tehető. Azóta a futball Magyarországon stratégiai ágazat, kiemelt részterület, rendszerlegitimáció, fontosabb, mint az oktatás, vagy az egészségügy. A rendszer önigazolására szolgál, eddig, viszonylagos sikerrel. Ömlik a pénz a fociba, gombamódra nőnek ki a földből a stadionok, van nemzeti kirakatcsapat. A válogatott pedig Európa egyik legerősebb csapata lett- szavakban. Jótékonyan elfeledtük azt is, hogy a nemzeti csapatunk főleg idegenlégiósokra épül, jópár honosított játékosunk van, vagy olyanok, akik nagyon fiatalon külföldre távoztak. Vagy ott születtek.A pénznyelő akadémiák viszont alig-alig termeltek ki profi, versenyképes focistákat. 

És akkor a lényeg: mindezeket figyelembe véve a csapatunk szereplése tökéletes kudarcnak tekinthető. Két egyértelmű vereség után a 100. percben lőtt góllal legyőztük a mezőny leggyengébb csapatát, Skóciát. Majd reménykedtünk abban, hogy az összes mások által játszott meccs számunkra kedvezően alakul. Nem alakult kedvezően. A már továbbjutott angolok és portugálok nem voltak hajlandóak a két szép szemünkért meghalni pályán, inkább a következő meccsekre tartalékoltak. Helyettük meghaltak a pályán a "kicsik", a georgiaiak és a szlovének, de nem ám csak  a hosszabbítás utolsó perceiben, hanem három meccsen keresztül. 

A propaganda persze minden csatornán ömleszti majd az agyakba, hogy remekül szerepeltünk, de mindenki összeesküdött ellenünk, a bírók is meg a nyugati futballnagyhatalmak. Ez nem számít, a hazugság falai minden területen omladoznak. 

A magyar játékosokon kár elverni a port, ők nagyjából ennyit tudnak, európai viszonylatban középcsapat vagyunk, a régiós versenytársainknál gyengébbek. Amit elérünk, azt néhány lelkes, becsületes, sőt szimpatikus iparosnak és a valóban sztár Szoboszlainak és Gulácsinak köszönhetjük. Így is többet hoztak ki magukból, mint amennyit a magyar futballközeg lehetővé tenne. A törvényszerűségek ugyanis érvényesülnek, könyörtelenül. Autokráciában nem csak eredményes gazdaság, oktatás, egészségügy nincs, de foci sincs. A magyar futball nem termel ki jó játékosokat és nem termel ki jó csapatokat, de jó szakembereket sem. A magyar futball nem létezik. Halott. És ha nem változik semmi, továbbra is egy feneketlen hordóba fogjuk önteni azt a pénzt, amit az ország jobbik fele megtermel, miközben szurkolhatunk, hogy néhány lelkes külföldön játszó hazánkfia megmentse a magyarok becsületét.