Mivel 6 hónapig Magyarország tölti be az Európa Unió soros elnöki pozícióját, így ahogy lenni szokott az Európai Parlamentben lezajlott a programvita. Aminek, persze, pont a programvitához nem volt semmi köze. Orbán megpróbálta elbábozni, hogy ez a vita ténylegesen a programról szól, de ehhez nem sok partnert talált. Az elsőként reagáló Ursula von der Leyen beszédéből egyértelműen kiviláglott, hogy nem akar Orbán programjáról beszélni, mert Orbánt alkalmatlannak tartja a szerepre- egyrészt, másrészt nem is tekinti őt maguk közé valónak,nem tekinti szövetségesnek. Az úgynevezett program szerinte teljesen hiteltelen egy olyan ember szájából, aki az unió ellen politizál. Az uniós választások előtt UVDL mint fő ellenség jelent meg a magyar utcákon, aki háborúpárti és a mindenféle sorosista, globalista, sátánista erők ügynöke. Aki azt gondolta, hogy Ursula és a mögötte állók mindezt figyelmen kívül hagyják és a magyar belpolitikai csatározás részének tekinti, az nagyot tévedett. Ez nem csoda, a politika a szavak művészete, a szavak hatnak, a szavakból attitűd, cselekvés lesz. Aki otthon otromba módon primitív eszközökkel támad, az bizony Strasbourg- ban sem szövetséges. UVDL és Manfred Weber, majd többi baloldali, liberális, zöldpárti hozzászólásából mindenki megtudhatta: itt nem egy szövetséges kormányfő programjáról van szó, itt az ellenséges erőkkel cimboráló, azokat kiszolgáló orosz ügynökkel van dolguk, aki a Kreml meghosszabbított csápjaként harcol a saját hatalma fennmaradásáért és az azt biztosító orosz hátország győzelméért. Hát jó reggelt, Büsszel!

Természetesen voltak Orbán mellett kiálló hozzászólók is, kár rájuk szót vesztegetni, mindannyian rajta vannak Putyin fizetési listáján. 

És ebből az következik, hogy Orbán veszített a vitában? Korántsem. Orbán célja annyi volt, hogy a hívei számára ismét bebizonyosodjék, hogy ő Európa legpotensebb politikusa, aki fényt mutat az alagútban, akit méltánytalanul támadnak a gonosz erők, stb. És ezt a célt el is érte, hiszen a médiája eleve csak az ő beszédét közvetítette, a propagandisták pedig azóta is az ő meséjét mantrázzák. Szó se róla, az EP-ben ülő képviselők is a saját közönségüknek játszanak, hát hogyne, hiszen a mandátumukat nem Magyarországon szerzik, hanem otthon. Ahogy Orbán, úgy a hívei számára Magyar Péter is abszolút győztese lett ennek a vitának, nem is feltétlenül azzal, amit mondott, meg azzal se, hogy az unióban már őt tekintik komolyan vehető partnernek, ennél sokkal ütősebb volt a jól megmarketingelt kézfogása Orbánnal, a jól sikerült fotóval, ahogy diadalmasan áll a rozzant, ülő öregember előtt. 

Külön érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon mindenki hatalmas hibának tartotta, hogy Ilaria Salis, a Magyarországon náciverésért fogva tartott baloldali olasz antifasiszta is felszólalhatott. Pedig a saját nézőpontjából nem volt ez hiba, ahogy Orbán hős az övéi előtt, úgy Salis-t is egy elvhű antifasisztának tartják Olaszországban, akit "jogtalanul meghurcolt a náci kormány". 

Szóval akkor mindenki győzött, mindenki happy?

Majdnem. Csak mi, néhány milliónyi magyar demokrata vesztettünk, mivel az országunkat már nem tartják az Unió tagjának, noha mi oda szeretnénk tartozni. 

Vissza kell venni a hazánkat!